Ennek érzem magam a gyereknevelés terén, mert az utóbbi napokban szinte másból sem áll a "program", csak abból, hogy veszekszem Onurral:
- nem azt a zoknit akarja felvenni
- nem úgy akarja felvenni
- csak egyedül, még akkor is, ha nem megy
- ha segíteni merészelek, hiszti
- ha nem engedem, hogy az ovi épületén belül motorozzon
- ha nem azt a nadrágot veszi fel
- ha nem önthet egy kiló sót a szalámijára
- ha fürdeni merészelem hívni (annak ellenére, hogy együtt indultunk el, kedve is van), de közben leült tévét nézni fülhallgatóval a Jajusnál
- ha megkérem, hogy a deszkán vetkőzzön és ne a hideg kövön álljon
- ha nem hagyom, hogy egy órát pancsoljon
- ha segíteni akarok lemosni róla a habot, holott látom, hogy ő nem magára, hanem mellé önti a vizet
- ha nem bohóckodhat eleget a tükörbe
- ha nem húzhatja elég sokáig az időt
- ha.....
És sajnos egyre gyakrabban durran el az agyam és kezdek vele üvöltözni, amitől ő teljesen megretten. Ma már apázni is elkezdett, mintha attól jobb lenne a helyzet. :(
Közben meg annyira tündér is tud lenni, csak olyan ritkán látom most ezt az oldalát. Miért kell nekem egy sárkányt játszani??? Miért kell azt a képzetet kelteni a gyerekemben, hogy "anya állandóan kiabál"??? Teljesen ki vagyok ebbe merülve. Egyébként is.
Hétvégén egyébként semmi különös nem történt, mindkét nap zikiztünk (vonatoztunk), busszal jöttünk haza az egyik nap, ma meg átmentünk a káposztásmegyeri játszótérre (hova máshová is hordanám játszóterezni a fiamat a belvárosból, ha nem Káposztásmegyerre)... :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése